Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Istenek háborúja !-1.fejezet~

2012.08.30

 16 évvel később. 1.fejezet

 
 
Az Elhagyatottak földjén épp kelt fel a Nap, sugaraival aranyszínűre festve a kopár vidéket. De bármilyen szépek is voltak ezek a sugarak, egy épp ébredező fiú szemét nagyon is irritálták. A fiú felnyitotta bíborvörös szemeit, de rögtön el is takarta kezével, mert még nem sikerült hozzászoktatnia szemét a nagy fényáradathoz. Amint nem bántotta már szemét a Nap, körülnézett a kis szobában, ami egyébként nem volt túl díszes, de ő ezt így szerette. A szobában volt egy nagy kétszárnyú ablak, aminek a párkányán sokat üldögélt, mikor olvasott vagy csak kémlelte a tájat és gondolkodott. Az ablaktól jobbra volt egy takaros kis ágy, mellette baloldalt egy kis, fiókos éjjeliszekrény, rajta egy, már elégett gyertyával és egy nyaklánccal, amin egy villám és egy Z-betű lógott. Az ággyal szemben volt egy nagy kétajtós szekrény, mellette egy fiókos asztal, előtte székkel. A padlót szőnyeg borította, a falak pedig barnák voltak. Miután teljesen magához tért, oda ment a szekrényhez, kivett belőle egy barna vászonnadrágot, egy fehér, kivágott vászonpólót, ami elég lenge volt, de a hasítékot fehér madzaggal kötötte össze. Felhúzta cipőjét, és lement a lépcsőn a konyhába reggelizni. A konyhába leérve édesanyját találta a tűzhelynél, amint épp tükörtojást sütött. Mikor anyja észrevette, elmosolyodott.
- Jó reggelt, Zénó, hogy aludtál? Ugye tudod, milyen nap van ma?
- Igen, anyám, jól aludtam. De mikor felkeltem, egy furcsa érzés kapott el, hogy ez a nap más lesz, mint a többi - motyogta magában, majd felderült az arca, és hangosan folytatta. - Igen, tudom, milyen nap van ma, hogy is felejthetném el? Ma van a tizenhatodik születésnapom – mondta mosolyogva Zénó, és leült az asztalhoz, mikor édesanyja odarakta elé a tojással és szalonnával megrakott tányért. Miközben evett, édesanyja észrevette, hogy a nyaklánc, amit fia az élete árán is óvott és amit sose vett le a nyakából, most nincs ott.
- Zénó, hol van a nyakláncod?
- ÁÁÁ, elfelejtettem felvenni, még fent van a szobámban az éjjeli szekrényemen. Mindjárt visszajövök, anyám. - Ezzel felállt, és mosolyogva felrohant az emeltre. Az anyja fájdalommal teli mosollyal nézett fia után, s szomorúan arra gondolt, hogy nem sokára ez a szívderítő mosoly eltűnik majd fia arcáról, és ráadásul pont miatta. Pár perc múlva Zénó visszajött, nyakában a nyaklánccal, majd megette a maradék reggelit, s amilyen mosollyal felment a lépcsőn, olyannal kérdezte meg anyját.
- Anyám, hol van most apám?
- Te is tudod, Zénó, hogy ilyenkor már a földeken dolgozik. Lehet, hogy nehéz megélni itt, a Kitaszítottak földjén, de apádnak köszönhetően azon szerencsések közé tartozunk, akik aránylag jól élnek itt.
- Tudom, anyám, ezért minden nap hálás vagyok apámnak és neked, hogy ilyen jók vagytok hozzám - mondta Zénó, majd felállt, betolta a székét, egy-egy csókot nyomott anyja arcának két oldalára, elköszönt, majd a földek felé vette az útját, s futni kezdett. Miközben futott, nem vette észre, hogy valaki jön vele szemben, majd nekiment, s hanyatt esett a nagy lendülettől. Mikor felnézett, elmosolyodott, mert látta, hogy legjobb barátjába ütközött, aki nem volt más, mint Alexandrosz.
Alexandrosz is elmosolyodott, és felsegítette barátját a földről.
- Szervusz, Zénó, ha továbbra is így futsz, egymagad felszántod az egész földet. Na de mielőtt tovább futnád a maratont, előbb felköszöntelek: BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, TÖKI! - kiáltotta Alexandrosz. - Na, menjél, apád már vár. Ő is fel szeretne köszönteni. Szia! - mondta, majd elsétált. Zénó most már nem futott, hanem szép nyugodtan sétált tovább, hisz nem volt már messze a szántóföld. Mikor odaért, ugyanott találta apját, mint az elmúlt héten mindig. Odament hozzá, majd megbökte a vállát. Mikor apja hátra fordult, rámosolygott.
- Na, mi újság, Zénó? Hogy van az én tizenhat éves fiam? Izgulsz az ajándék miatt?
- Na, menjünk sorban - mondta mosolyogva. - Először is: nincs semmi különös. Másodszor: köszönöm a kérdést, nagyon jól vagyok, sőt kicsattanok az örömtől. Harmadszor: egy kicsit izgulok, de tudom, bármit, amit tőletek kapok, annak csak örülni tudok. - Majd beállt apja mellé, és folytatták a munkát. Mikor végeztek, már a horizont alá bukott a narancssárga napkorong. Ekkor összepakoltak, majd hazafelé vették útjukat, ahol egy finom vacsora, torta, ajándékok, az édesanyja és egy olyan dolog várta Zénót, ami a feje tetejére állította az egész életét.
 
 
 
 
 
 
 
 
Zoé - Zénó
 
 
Mikor hazaértek, Zénót és apját nagy sötétség várta. Egyszer csak tizenhat égő gyertya fényét
látta meg közeledni édesanyjával együtt, majd mikor meggyújtották a gyertyákat, világos lett, és megjelent Zénó csekély baráti köre, de aki számított neki, az mind ott volt. Egész este ajándékokat bontogatott, nevetgélt. Mikor mindenki hazament, Zénó már készült felmenni a szobájába, hogy lefeküdhessen, hisz hosszú napja volt neki is, de ebben a dologban anyja hangja akadályozta meg.
- Zénó, kisfiam, kérlek maradj még egy kicsit! Apádnak és nekem fontos mondanivalónk van!
- Mi lenne az? - mondta, és leült egy székre szüleivel szembe.
- Kisfiam, tudod, hogy mi nagyon szeretünk téged, ezt ne felejtsd el ez után se - mondta édesanyja.
Ezek a szavak nagyon rossz érzéseket keltettek Zénóban, és már előre félt, hogy valami olyat fog hallani, ami kétségbe fog vonni mindent, amiben eddig hitt.
- Nos, hogy is kezdjem... Először is azzal, hogy nem mi vagyunk az igazi szüleid. Tizenhat évvel ezelőtt a határnál közvetlenül találtunk rád egy nagyobbacska szikla takarásában. Nagy vihar volt, zuhogott az eső, épphogy csak meghallottuk, ahogy keservesen sírsz. Odamentem a sziklához, és egy fehér lepedőbe bugyolált kisbabát találtam, rajta egy levéllel és azzal a nyaklánccal, ami a nyakadba van. A többire meg már magad is rájöttél - mondta, és a férjével együtt lesütötte a szemét.
Zénó köpni-nyelni nem tudott, olyan sokkhatás alá került, hogy majdnem leborult a székről.
Aztán ránézett nevelőszüleire, és hangtalanul folyni kezdtek a könnyei. Végül mégis megszólalt.
- Megvan még az a levél, ami velem volt?
- Igen, még bontatlan. Azt szerettük volna, ha csak te látod, hisz a te jövődhöz a kulcs, de egy dolgot ígérj meg Zénó: a levél után is maradj olyan, amilyennek neveltünk, és sose felejts el mosolyogni, mert az a legszebb és legtöbbet érő dolog a világon - mondta az anyja, majd kisétált a nappaliból. Pár perc múlva vissza is jött, egy nagy borítékkal a kezében. Odaadta Zénónak, aki alaposan szemügyre vette a borítékot. Első látásra lehetett látni, hogy akitől származott, nem paraszt volt.
Szép, finom anyagból, puha papírból készült, halvány ezüst árnyalata volt, és az egészet egy finom női illat lengte körbe, ami nagyon furcsa volt, viszont kellemes érzéseket keltett Zénóban, és ezekhez egy meleg, ölelő kar is párosult. A közepén viszont egy nagy címer díszelgett, ami egy lófejet, mögötte pedig egy villámot ábrázolt.
- Felmehetek a szobámba, hogy ott olvassam el? - kérdezte Zénó.
- Persze, kisfiam. Ez a te döntésed, és tudd, hogy nem akadályozunk meg semmiben - mondta az apja, majd mind a ketten kimentek. Zénó abban a pillanatban felrohant az emeltre, bezárta a szobájának az ajtaját, leült az ágyra, és úgy tépte fel a borítékot, mintha az élete múlna rajta. Kivette belőle a leveleket. Az első oldal elolvasása után le sem tudta tenni, csak olvasta egyre nagyobb hitetlenséggel és egyre nagyobbra kerekedő szemekkel.
 
 
 
„Drága Zénó!
 
Ha ezt a levelet olvasod, valószínűleg össze vagy zavarodva, hogy ki is vagy te valójában? Honnan jöttél, ha nem a Kitaszítottak földjén születtél? Kik az igazi szüleid, ha nem azok, akik felneveltek? És még sok más kérdés kavarog benned, de kezdjük az elején. Az igazi édesanyád én vagyok, és a nevem Zoé. Mind a ketten az Áldott Földről menekültünk el, mert négy isten letaszította apádat a trónról, és minket is meg akartak ölni. Akkor még csak két napos voltál. Olyan voltál, mint egy pólyába bugyolált kis angyal. Gondolom, most azon gondolkozol, hogy ki volt az apád, és hogy miért mondtam azt, hogy isten? Nos, ezt most kérlek figyelmesen olvasd. Apád nem más, mint a dicső Zeusz, az istenek atyja, akit négy isten taszított le a trónról. Ez a négy isten nem más, mint Hádész, Posszeidon, Demeter és Artemisz. Tőlük származik a négy elem, a tűz, a víz, a föld és a szél. Tudom, hogy a Kitaszítottak földjén nem használ senki se elemet, de te még az elemhasználók között is különleges vagy, mert mind a négy elemmel bírsz, de rendelkezel apád villámszóró képességével. Kisfiam, nem sokára el kell hagynod a Kitaszítottak földjét, mert egy nagy dologra vagy hivatott, ezért kérlek menj el az Áldott Földre, és keresd meg Hektort. Ő apád egyik legjobb barátja volt, és ő mindent tud. Vigyázz magadra. Nagyon szeretlek, és sosem feledlek, én kis hősöm.
 
Szeretettel édesanyád, Zoé.”
 
 
Zénó kezéből úgy hullottak ki a levelek, mint megannyi ezer kis tollpihe. Tompa zizegéssel értek a padlóra, és nemsokára foltokat hagyva hullottak rájuk a könnycseppek. Zénó teljesen tanácstalan volt. Minden, ami eddig történt vele, olcsó színjátéknak tűnt számára. Fejében milliónyi kérdés szaladgált, szívét pedig iszonyatos fájdalom kínozta. A magyarázat ellenére nem tudta megérteni: hogyhogy ilyen hosszú ideig titkolták nevelőszülei az igazságot? Hangtalan zokogásba kezdett, s  nem tudta, mihez is kezdjen most. Nem akart elmenni innen, ami eddig az otthont jelentette számára, de szerette volna tudni a teljes igazságot. Szíve két irányba húzott, s olyan fájdalom és szomorúság kínozta, hogy az már felvetette benne az öngyilkosság lehetőségét. Borzasztóan egyedül érezte magát, úgy érezte, hogy mindenkit elveszített, akit csak szeretett ez alatt a néhány óra leforgása alatt. Öntudatlanul is megmarkolta nyakláncát. Amint hozzáért keze a hideg fémhez, megjelent előtte édesanyja arca, majd apjáé és végül szülőanyja levelének tartalma. Végül lecsapott rá a kimerültség, és félájultan borult az ágyra, s szinte azonnal elnyomta az álom.
 
Reggel nyúzottan és szomorúan kelt fel, hisz este döntött, s tudta jól, hogy ez lesz élete legnehezebb reggele. Nehéz szívvel ment le a lépcsőn, és szomorúan gondolt arra, hogy még ez a régi lépcső, amin annyiszor futkározott, még ez is hiányozni fog neki. Nevelőszülei a nappaliban ültek. Mikor felnéztek, Zénó látta, hogy arcukról süt a megbánás, szomorúság és fájdalom.
- Anyám, Apám, döntöttem. Itthagyom nektek a levelet, nyugodtan olvassátok el, hisz így legalább megértitek, miért teszem, amit most tenni fogok - mondta. Anyját megint a sírás kerülgette, apja pedig soha nem látott fájdalommal tekintett fiára, hisz feleségével együtt tudták, hogy mit fog mondani fiuk. Erre próbáltak felkészülni tizenhat éven át, de erre nem lehetett felkészülni. -Elmegyek Áldott Földre, hogy megtudjam a múltamat és azt, hogy mi vár rám ezután. Kérlek sose felejtsetek el, mert én soha nem foglak elfelejteni titeket, akik eddig ilyen csodás életet adtak nekem, és akik mindig mellettem álltak. Köszönöm nektek, hogy mindig velem voltatok, és hogy ilyen sok szeretetet kaptam tőletek. Nagyon szeretlek titeket. - Az utolsó mondatot már sírva mondta.
- Jaj, drága kisfiam! Kérlek ne köszönj semmit, hisz természetes, hogy ezeket mind megadtuk neked, mivel ha vér szerint nem is, de akkor is a fiunk vagy, és ez sohasem fog megváltozni -mondta édesanyja zokogás közben, akit férje gondoskodón átölelt. Apja hirtelen felállt, odament egy kisebb szekrényhez, kihúzott egy fiókot, és kivett belőle egy kis dobozkát, amit odaadott Zénónak. Zénó értetlenül pislogott, majd kibontotta, és egy kis fülbevalót talált benne, egy ezüst láncot, aminek a végén egy kristály lógott, ami tisztább volt, mint a legszebb hegyi patak. Ennek nagyon örült, hisz már rég vágyott egy ilyenre. De mikor jobban megnézte, rájött, hogy ez az apja fülbevalója.
- Köszönöm de miért kapom ezt? Hisz ez a te fülbevalód apa - kérdezte Zénó.
- Kis butus, hisz születésnapod van, és tőlünk még nem is kaptál ajándékot. Meg amúgy is, ez nem apádé, hanem a tied, csak egy ideig apád hordta. Ezt is veled együtt találtuk azon az estén, ami mai napig is életem legszebb estéje - mondta mosolyogva édesanyja. Zénó nem is várt sokáig, kivette füléből az egyszerű fémkarikát, és berakta helyette az ezüstláncon lógó kristályt.
- Rendben, fiam, és mikor akarsz elindulni? - kérdezte apja, majd visszaült felesége mellé.
- Ma este szeretnék menni - mondta, és már a gondolatára is összeszorult a szíve.
Még beszélgettek egy darabig, majd Zénó elindult, hogy elköszönjön barátaitól.
 
Mire hazaért, már délután volt. Nem sejtette, hogy az ajtón túl egy borzalmas dolog várja. Lenyomta a kilincset, kitárta az ajtót, és abban a pillanatban megfagyott a vér az ereiben. A látvány, ami fogadta, felfoghatatlan volt számára. Minden romokban hevert, semmi nem maradt ép. Beljebb ment, hogy körülnézzen.
Mikor a konyhához ért, és benézett, úgy érezte, mintha a szívét tépték volna ki. Anyja a földön hevert elvágott torokkal, apja pedig a falnak dőlve fej nélkül, ugyanis az néhány méterrel arrébb árválkodott. Az egész konyha úszott a vérben. A falakon véres kéznyomok, a padlón vértócsák és lábnyomok kusza összevisszasága. Zénót rázta a hangtalan zokogás, kínjában és dühében egy óriásit ordított. Hadd hallja meg a világ a fájdalmát, érezze, mennyire szenved szülei halála miatt. A gondolatok, mint parányi versenykocsik száguldoztak a fejében. Miért történik ez vele? Mi haszna ennek? Mit tett ő, hogy ilyen súlyos csapást mérnek rá az istenek? Hát mindenkit el kell veszítsen, akit szeret? A szülőanyját, a nevelőszüleit, mindenkit? Kik lesznek a következők? A barátai, gondolta. De a legfontosabb kérdés, ami szöget ütött a fejében, hogy mégis ki tette ezt a borzalmas dolgot? Hirtelen harag gyúlt Zénó szívében, harag az iránt, aki ekkora fájdalmat okozott neki. Tehetetlen dühében öklével az asztalra vágott. Egyszer csak valami csillogó dogot látott meg az asztalon. Egy medál volt, amin egy kétágú villa volt a címer. Felvette, és zsebrevágta, hátha megtud valamit ezen keresztül szülei gyilkosáról. A padlóra nézett, és látta, hogy a lábnyomok felvezetnek az emeltre. Elindult a lábnyomokat követve, és elért a szobájáig. Benyitott, és ugyanaz a kép fogadta, mint mindenütt a házban. Ruhái kidobálva, bútorai elforgatva. Valami nagyon értékes dolgot kereshettek a gyilkosok, ha így feltúrták a házat. De nem értette, miért itt keresték ennyire azt a dolgot, hisz náluk semmi olyan értékes dolog nem volt, amiért ölni kellett volna. Majd megjelent előtte szüleinek vérbe fagyott teste, s ennek hatására egy könnycsepp szánkázott végig arcán, amit azonnal le is törölt. Odament a szekrényéhez, kivett egy nagy hátizsákot, amit még apjától kapott. Mindig ezzel ment túrázni a kis tóhoz. Az emléknek köszönhetően újra könnyek gyűltek bíborvörös szemeibe, de inkább visszanyelte őket. Most nincs idő erre, gyorsan el kell tűnnie, hogy a többi itt élő embernek ne essen baja miatta, főleg a barátainak. Átöltözött, felvett egy barna inget fekete gombokkal, alá egy fekete feszülős nadrágot, és egy fekete bőrkabátot, ami egyébként a kedvence volt. Hosszú szabású volt, fényes fekete gombokkal, és derekánál egy szalaggal lehetett megkötni. A többi ruháját mind bepakolta, személyes holmija nem volt sok, csak a hajkeféje, a nyaklánca, amit mindig a nyakában hordott és pár könyv.
Lement. Még berakott magának vizet meg élelmet, és beszíjazta a hátizsákot.
Fogta a konyhában talált olajat, körbelocsolta vele a házat, csiholókövekkel meggyújtotta, és ott állt egy darabig nézve, hogy hogyan nyelik el a lángok az otthonát, a múltját és mindent, ami eddig kedves volt a számára. Majd megfordult, s elindult a csillagokkal tarkított ég alatt egy teljesen ismeretlen világ felé, hogy megtudja az igazságot magáról és erről a küldetésről, amit neki szántak az istenek.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép


Utolsó kép


Elérhetőség

Neji-chan, Midori Aida

midoriaida@freemail.hu

ballaviki96@freemail.hu

Chat :D


Szavazás :)


Hírlevél



Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 115797
30 nap: 1055
24 óra: 30