Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Istenek háborúja !-2.fejezet~

2012.09.01

 2.fejezet

 
 
- Hogy az ördög vigye el! - bosszankodott Zénó, miután felkecmergett a földről, mert megbotlott egy kiálló gyökérben.
Már lassan egy hete, hogy elindult. Az út során egy emberrel se találkozott, akit megkérdezhetett volna, hogy jó irányba megy-e. Mondjuk ez nem is volt akkora baj, hisz sikeresen átért a határon. Már lassan egy napja, hogy elhagyta azt a határkőnek nevezett kiállást, de még mindig nem tudta, hogy hol lakik az a Hektor. Eleinte azt tervezte, hogy elmegy a legközelebbi faluba, és ott körbekérdezősködik, de félt, hogy összefut szülei gyilkosával, mert biztos volt abban, hogy tudják, merre tart, és hogy már a nyomában vannak. Bár még mindig elevenen élt emlékezetében szülei képe és anyja levele, mégsem értette a dolgok mostani állását. Csak azt tudta, hogy el kell mennie ahhoz a Hektor nevű férfihez, aki válaszol majd a kérdéseire... remélhetőleg. Ekkor a nyakában lógó medál felizzott. Nem értette, hogy miért van ez, még soha nem csinált ehhez hasonlót sem. Hirtelen megrezzent a mellette lévő bokor, majd reagálni se volt ideje, mivel egy nagyobbacska szőrgolyó ugrott a nyakába. Az, hogy váratlanul érte az esemény, azt eredményezte, hogy elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt esett. A következő dolog, amit érzett, az egy nyelv volt, ami éppen azon munkálkodott, hogy eláztassa az arcát nyállal. Mikor végre ki tudta nyitni a szemeit, egy kis kölyökfarkas szemezett vele. Levette mellkasáról, majd felült, és alaposan megnézte a kis állatot. Nagyobb volt mint kortársai, pofája, mancsai és farkának vége ezüst színű volt, többi testrészét fekete szőr fedte. Kétségkívül csodaszép állat volt. De nem is ez volt az, ami felkeltette Zénó figyelmét, hanem a szemei. A szemei égszínkékek voltak, és olyan szintű értelmet tükröztek, hogy Zénó már azt hitte, hogy ha most megszólal és mond neki valamit, akkor azt a farkas biztos, hogy megérti. Megsimogatta a kis farkas buksiját, aki készségesen simult a tenyerébe. Zénót meglepte ez a szelídség, hisz mégiscsak egy farkaskölyök. Nem volt ideje tovább gondolkozni, mert hirtelen egy kiáltásra lett figyelmes.
- Szimádhi hol vagy? Gyere elő! - Zénó a hang irányába nézett, majd a fa takarásában meglátott egy alacsony kis alakot. Az alak megfordult, majd mikor meglátta az ölében a kis kölyökfarkast, elmosolyodott, és rohanni kezdett egyenesen felé. Mikor elért hozzá, megállt, és még mindig mosolyogva megszólalt.
- Szia, az én nevem Demetria. Szörnyen sajnálom, hogy Szimádhi feldöntött és koszos lettél. Remélem nem okozott nagyobb bajt neked - mondta kicsit bűnbánóan, majd felsegítette Zénót a földről. Zénó most nézte meg magának jobban a lányt. Hosszú szőke haja volt, ami combközépig ért neki, a szemei borostyán színűek voltak. Nem volt túl magas, ha jól tippelte, akkor neki az álláig érhet a lány. Vékony, szinte már gyerekes testalkata volt, bőre pedig olyan fehér volt, mint a tej. Ajka keskeny volt és aranyos, babarózsaszín árnyalata pedig nagyon üdévé tette. Orra kicsi volt és pisze. Lényegében olyan volt, mint egy kislány. Első benyomásra nagyon őszinte és kedves lánynak tűnt, aki lelkileg még mindig a gyerekéveit éli. Pedig mérget vett volna rá, hogy idősebb, mint amennyinek kinéz. Bámészkodásából egy, az arca előtt kalimpáló kéz zökkentette ki, majd eszébe jutott, hogy ő még be sem mutatkozott.
- Bocsánat, az én nevem Zénó. Örülök a találkozásnak, Demetria. Egyébként Szimádhi nem okozott gondot. Aranyos kis farkas, csak nagyon energikus - nevetett fel Zénó, majd Demetria is, hisz egyetértett Zénóval. Szimádhi igazi kis örökmozgó volt, soha nem tudott a fenekén ülni két percnél tovább. Majd ő is szemügyre vette Zénót. Vállig érő hófehér haj, bíborvörös szemek, telt, natúr színű ajkak, keskeny, de határozott orr és hibátlan, hófehér bőr. Eléggé szimpatikus volt neki. - Nagyon kedves és aranyos fiú - gondolta, majd kezet nyújtott Zénónak, aki egy kis habozás után el is fogadta azt. Zénó hirtelen a mellkasához kapott. A nyaklánc már annyira égette, hogy nem bírta tovább, és levette. Mikor Demetria meglátta a nyakláncot, mérhetetlen döbbenet töltötte el, mivel felismerte az általa olyannyira keresett nyakláncot, és mikor tudatosult benne, hogy a nyaklánc Zénóé, akkor egycsapásra megkönnyebbült, hogy megtalálta azt a személyt, akit keresett. Mert hát Szimádhi imádott szaladgálni, de soha nem szaladt el Demetria közeléből, ezért volt olyan furcsa, mikor a kis farkas egyszer csak felszívódott. Hisz csak az az ember, aki a kiválasztott, tudja a négy szent állatot a sajátján kívül megszelídíteni. Demetria döbbenete Zénónak is feltűnt. Nem értette, hogy miért döbbent meg Demetria, és legfőképpen azt nem, hogy min?
- Demetria, minden rendben? Nagyon döbbent arcot vágsz. - De mire befejezte a mondatot, addigra a lány arcán egy csepp döbbenet sem volt, csak a mérhetetlen elszántság. Zénót ez egy kicsit megrémítette, hisz mit akarhat tőle Demetria, hogy ennyire elszánt?
- Zénó, ha megkérhetlek, akkor velem jönnél? Itt van a táborom a közelben, a patak mellett. Szeretnék veled beszélni egy nagyon fontos ügyről, ami neked sem lesz közömbös. Még nem mondtad, hogy hova tartasz és hogy minek, de van egy tippem, hogy egy Hektor nevű férfit keresel. - Zénónak olyan érzése volt ezután, mintha gyomorszájon vágták volna, a levegő a tüdejében rekedt. Egyszerűen szóhoz sem tudott jutni. Honnan tudja Demetria, hogy hova megy? És vajon mi az, amit mondani akar? Eleinte rossz ötletnek tartotta, hogy vele tartson, mert mi van, ha ő is az üldözőinek az egyike, de ezt rögtön el is vetette, hisz ha meg akarta volna ölni, akkor már régen megtette volna. Végül elszánta magát. Ha tudja, hogy Hektorhoz tart, akkor tudhat valamit erről az egész küldetésről.
- Igen, egy Hektor nevű férfit keresek, de te ezt honnan tudod? - kérdezte Zénó, aki türelmetlenül várta a magyarázatot. Most már aztán tényleg kíváncsi volt.
- Mindent időben Zénó, előbb gyere velem. Vacsorázzunk, és utána mindent elmondok, amit tudok - mondta Demetria, majd elindult, és az egész út alatt hátra se pillantott, mert biztos volt benne, hogy Zénó követi. Tudta, hogy Zénó kíváncsi arra, amit mondani akart.
 
Egy óra múlva el is érték a patakot, és csak ugyan ott lobogott a tűz a parton. Mellette egy hátizsák és egy pokróc. Demetriával együtt leültek a pokrócra, Szimádhi pedig a megszokott helyével ellentétben - ami Demetria ölében volt - most Zénó ölébe telepedett le. Demetriát kicsit meglepte ez a dolog, de örült neki, hogy Szimádhi összebarátkozott Zénóval, mivelhogy a látszat csal, és Szimádhi általában nagyon ellenséges szokott lenni az idegenekkel. Mondjuk ez nem volt meglepő, hisz Zénó Zeusz fia volt, és igen, Demetria erre jött rá a nyakláncból, meg hát nem mindennap látni ezüsthajú-bíborszemű fiút. Ez a haj és szemszín párosítás nem volt gyakori, mi több, elég ritka volt. Mikor már ültek egy jó ideje, a csend kezdett kínossá válni, ezért Demetria jobbnak látta, ha belekezd.
- Nos... hogy is kezdjem... Először is el szeretném mondani, tudok a küldetésről, de azt nem tudom, hogy te mennyit ismersz a történetből, és mennyit tudsz a sorsodról, ezért kérlek, mondj el mindent, amit csak tudsz - mondta Demetria, majd hallgatta Zénó beszámolóját arról, hogy mi történt a tizenhatodik születésnapján, hogy hogyan is tudta meg az igazat, a levelet, amit az anyja írt, és végül a szülei meggyilkolását. Miután ezt elmondta, Demetria arcáról semmit nem lehetett leolvasni, pedig belül nagyon is sok érzelem kavargott benne. Sajnálat, düh, félelem, megkönnyebbülés és öröm. Sajnálta Zénót, hogy ezen kellett keresztülmennie, dühös volt azért, mert ezt tették a családjával és mert neki nem mondták el kezdettől az igazat. Félt azért, mert rájöttek arra az istenek, hogy Zénó él, és félt attól, hogy esetleg megtalálják őket. Megkönnyebbült, hogy még időben találkozott Zénóval, mert ha ez nem történt volna meg, akkor talán Zénó már nem élne. Ezért hálásan nézett Szimádhira, aki elvezette hozzá, persze nem parancsra, de odavezette. De legfőképpen örült, hogy ő lehet Zénó első barátja itt, az Áldott Földön. Elérkezettnek látta az időt, hogy belekezdjen meséjébe.
- Tudod, ez egy nagyon hosszú történet. Minden azzal kezdődött, hogy négy isten megelégelte azt, hogy örökké csak Zeusz uralkodik, ezért eltervezték, hogy közös erővel letaszítják őt, és utána egy harcban eldöntik, hogy ki legyen véglegesen az úr. A négy isten, aki ezt kitervelte, az nem volt más, mint a két másik testvér, Hádész és Poszeidon, valamint Demeter és Artemisz. Sajnos sikerült nekik, és Zeuszt, mivel isten lévén nem ölhették meg, ezért bezárták a Tartaroszba a titánokhoz. Te gondolom, ott a Kitaszítottak földjén nem vetted észre, de a földünk a pusztulás felé tart, még csak most kezdődött el a négy isten háborúja, de már látni a pusztítás nyomait szerte a vidéken - mondta Demetria. Egy kis szünetet tartott, majd folytatta. - Amikor ez az egész történt, akkor az a maradék isten, aki nem állt az árulók oldalára, elment Apolló templomába a múzsákhoz, hogy útmutatást kérjenek ahhoz, hogy hogyan is állítsák meg ezt a katasztrófát. Ott azt a választ kapták, hogy a négy isten véréből születik majd meg a négy elem: a tűz, a víz, a föld és a szél. Ezeknek az elemeknek külön törzseik lesznek, és ha majd a négy isten egymás ellen fordul, akkor majd így fog tenni a négy nép is. Ám ekkor fog feltűnni Zeusz fia, a méltó utóda Olümposz trónjának. Ez lennél te, Zénó - mondta Demetria. Egy kicsit pihent, majd folytatta. - A jóslat úgy folytatódik, hogy találni fogsz majd négy embert, akik egyben a barátaid is lesznek, majd harcostársaid. Ők a négy isten közvetlen leszármazottai lesznek, és mind a négyen különböző elemből származnak majd. Nekik kell megállítani ezt a katasztrófát, mielőtt az romba dönt mindent - mondta Demetria befejezésképpen, utána felnézett Zénóra. A fiú arcán a mérhetetlen zavart lehetett látni. Nagyon sok volt ez így neki egyszerre, de már kezdte érteni anyja levelét és ezt az egész helyzetet. Majd egy kérdés fogalmazódott meg benne.
- Demetria, te is eközé a négy ember közé tartozol? - Zénó kíváncsian várta a választ, de az nem igazán lepte meg.
- Igen, én képviselem a föld elemet és magát Demeter istennőt is. Velem nem úgy volt, mint veled, nekem elmondták már kiskoromban, hogy mi a feladatom, és egész eddig erre készítettek fel. Az egyik ilyen dolog az volt, hogy keresselek meg téged - mondta Demetria, majd felnézett Zénóra, és várta a következő kérdést, ami nem is maradt el.
- És van valami jelentősége annak, hogy Szimádhi veled van? Mert eléggé meglepődtél azon, hogy ennyire kedves velem. Ugyebár én sem vagyok vak, láttam, hogy megdöbbentél -mondta Zénó, majd elmosolyodott. Ez volt az első mosoly, ami az arcára kiült szülei halála óta. Örült neki, hogy találkozott Demetriával, mert így többet megtudhatott a küldetéséről, és végre lett egy barátja, akivel megoszthatja a gondjait és beszélgethet vele. Annak is örült, hogy Demetria a négy örző egyike, mert nem szívesen vált volna meg tőle.
Őszintén szólva Demetriát meglepte, hogy Zénó látta a döbbenetét, mert ő abban a hitben volt, hogy teljes figyelme Szimádhira irányul.
- Igen, van. Minden őrzőnek van egy szent állata, ami már születése óta vele van. Természetesen neked is van, de a tied különbözik a mienktől, mert az egy különleges állat, ami jelenleg mély álomban van, és csak akkor ébred fel, ha hívod - mondta Demetria.
Zénó nagyon kíváncsi lett, hogy vajon mi lehet az ő állata, és hogy hogyan tudná ide hívni. Ha különleges állat, akkor valami varázslény lehet.
- És mi az én állatom? Valami varázslény? - kérdezte Zénó, de úgy, mint egy ötéves, mikor valami ajándékot kap. Demetria csak mosolyogni bírt ezen. Annyira aranyos volt ez a reakció, ez mutatja, hogy az ember lélekben mindig gyerek marad, gondolta vidáman.
- Nos a te állatod a legritkább és legszebb állat a földön. A te állatod nem más, mint egy... pegazus.
- Pegazus? - Hirtelen eszébe jutott a címer, ami anyja levelén díszelgett. Azon is egy lófej volt és egy villám. De akkor is, egy pegazus? Ez több volt, mint amire gondolt.
- Dehát hogyan birtokolhatnék én egy pegazust? Soha az életben egyet sem láttam, ráadásul azt mondtad, hogy én hívni tudom, és hogy velem volt születésemtől kezdve - ecsetelte kételyeit bőszen.
- Helyesbítek: nem volt veled, mert mély álomba merült, miután a Kitaszítottak földjére kerültél. Ott nincs egy csepp misztikus erő sem, ott senki sem használ egy elemet sem. Ezért is kitaszítottak, mert nem tartoznak egyik elemhez sem.
- Értem, és hogy tudom a pegazusomat idehívni? Kell hozzá valami, vagy elég, ha rá gondolok és szólítom?
- Igen, kell hozzá valami. Egy fülbevaló, ami a legtisztább szent forrás vizének kristályából lett kifaragva, és a legnemesebb ezüst láncon lóg. Egyszer láttam csak, mikor egy képen mutatták nekem, és már akkor elbűvölt, annyira gyönyörű volt - ábrándozott el Demetria. Zénó tudta, miről beszél Demetria, hisz az említett ékszer épp a fülében lógott. Ezért még izgatottabb volt, hisz ha Demetria beleegyezik, akkor akár most is láthatja a pegazust.
- De sajnos nem tudni, hol van. Te esetleg nem tudod, Zénó? Érzed valamerre? - kérdezte Demetria, mert ő is nagyon szerette volna látni a pegazust és magát az ékszert is. Egyszer csak Zénó elmosolyodott. Demetria nem értette, mi ilyen vicces, ezért egy kérdő pillantást küldött Zénó felé, akinek még szélesebb lett a mosolya, majd fogta, és hátratűrte a haját a füle mellett. Demetriának akkorára nőttek a szemei, mint két kistányér. Mindenre számított, csak arra nem, hogy az általa olyannyira keresett fülbevaló Zénó fülében fog fityegni. Mikor elmúlt a döbbenete, felnevetett.
- Demetria, ha megkérlek, akkor meg tudnád nekem tanítani, hogy hogyan is kell szólítanom a pegazust? Na meg gondolom, minden állatnak van neve úgy, ahogy Szimádhinak, ami kapcsolódik valahogy az elemhez vagy hozzám. Ezért légyszíves mondd el, hogy az enyémnek mi a neve?- kérte, és már nagyon izgatott volt, hogy vajon mi a neve a pegazusnak, de ennél is jobban szerette volna látni. Mert hát nem mindennap lát az ember pegazust.
- Nos, elmondom, de gondolom anyukád említette a levelében azt, hogy te mindegyik elemmel rendelkezel, ezért előbb a föld elem irányítására foglak megtanítani. Sajnos a villámok irányítására nem tudlak megtanítani, valamint a többi elemre sem, mert azokat nem uralom. Csak ez után tudlak megtanítani arra, hogy hogyan is hívd a pegazusodat, mert előtte fel kell ébreszteni az erődet. Na, de visszatérve, igen, van neve a pegazusodnak, ami nem más mint... Katharósz. Ez, ha tudni szeretnéd, azt jelenti, hogy ...
- Katharósz... - mondta Zénó elhaló hangon, majd kis idő múltán gondolataiba merült. Vajon miért épp fény? Hirtelen mintha tűzijáték robbant volna a fejében, megrohanták az emlékek, érzések. Viszont arca továbbra is kiolvashatatlan volt. Csak ült, és nézett maga elé. Szemei elfelhősödtek, mikor elárasztották gondolatai. Pofonként érte a felismerés. Fel kell, hogy ébresszem Katharószt! Érzem, hogy ezt meg kell tennem! Így meg bosszulhatom szüleim halálát! És az a sok áldozat, amit értem hoztak... nem lesz hiábavaló...
Gondolataiból Demetria hangja zökkentette ki.
- Ne haragudj... valami rosszat mondtam volna? Hirtelen úgy elkomorodott az arcod.
Zénó nem akarta elmondani Demetriának, hogy miket gondol, és milyen emlékeket ébresztett fel benne a beszélgetésük. Nem akart neki kellemetlenségeket okozni, ezért másra terelte a témát.
- Mikor először találkoztunk, azt mondtad, hogy tudod, hogy Hektort keresem. Talán ismered? Talán tudod, merre találom őt?
- Igen. Ő az én mentorom. Ő tanított meg mindenre, amit tudok.
- Demetria! Elvinnél hozzá? Már, ha ez lehetséges.
- Persze! A falum háromnapi járásra van innen. Ha hajlandó vagy velem végigutazni ezt a távot, akkor elviszlek hozzá.
- Ez nem kérdés! Egy hete utazom már. Nekem meg se fog kottyanni ez a pár nap! - Elmosolyodott, de ez a mosoly csak kényszermosoly volt. Túlságosan is friss volt még a seb ahhoz, hogy ne gondoljon rá.
Még egy ideig beszélgettek. Elmesélték a gyerekkorukat, amiből Zénó megtudta, hogy hogyan is készítette fel Hektor Demetriát mindenre, na meg megtudta, hogy milyen ember is ő. Nem sokkal ez után le is feküdtek aludni.
 
 
*
Másnap reggel Demetria egy egetrengető ordításra kelt fel.
- Szimádhi, azonnal szállj le rólam! Nem hallod?! Azonnal szállj le rólam! - Ha valaki most látta volna Zénót, meg nem mondta volna róla, hogy kedves is tud lenni. Olyan szemekkel nézett Szimádhira, mint aki most fogja megnyúzni. Semmit nem utált a világon, kivéve azt, amikor hirtelenjében verték fel legszebb álmából. Néhány perc múlva lenyugodott, majd egy sajnálkozó mosolyt küldött a szerencsétlen állat felé. Ekkorra már Demetria is felébredt a kezdeti sokkból. Nem gondolta volna, hogy Zénó ezt az oldalát is megmutatja neki.
- Sajnálom, Szimádhi! Csak nagyon nem szeretem, ha felébresztenek! - mondta, és nevetésben tört ki, majd megsimogatta a fejét a farkas kölyöknek.
- Ne haragudj, Zénó! Igazán nem tudom, hogy mi ütött belé! Ezelőtt még sosem csinált ilyet... - mondta Demetria kissé zavartan.
- Semmi gond! Nem jelentős - mondta Zénó, megnyugtatva ezzel a lányt.
- Nos, mikor szeretnél indulni? - kérdezte Demetria, mert neki mindegy volt, mikor indulnak, hisz amiért útra kelt, azt már meg is találta. Hihetetlen, hogy még csak egy napja találkozott vele, de már úgy érezte, hogy örökké barátok lesznek.
- Még ma, ha lehet. Nagyon szeretném tisztán látni a dolgokat a múltammal kapcsolatban. - És itt volt az a pont, ahol Zénó már nem bírta eltakarni bánatát. Demetria ezt mind látta. Ilyen szintű fájdalmat még senki szemében sem látott tükröződni. De neki is megvoltak a saját sérelmei, sebei a lelkében.
- Tudod, engem kiskorom óta arra neveltek, hogy megtaláljam a kiválasztottat, kinek az oldalán harcolva megvédem a Föld népét. Sajnálom, Zénó, hogy nem tudom átérezni a fájdalmaidat, de meg kell értened, hogy nekem a népem a legfontosabb. Ezért örülök, hogy végre megtaláltalak téged - mondta Demetria együttérzőn. Mondjuk büszke volt a sorsára, hogy a népéért harcolhatott, de részben önmaga ellenségének érezte magát, mert nem kellet megjárja azt az utat, amit Zénónak. Tudta, hogy hasonló a sorsuk, de a fiúnak mégis nehezebb úton kellett haladnia, mint neki. Míg őt megtanították az ellenség elleni védekezésre, Zénónak már menekülnie kellett előle. Sajnálta ez miatt, bár tudta, hogy majd segíteni fogja útján ez a sok élmény, miket akarva-akaratlanul, de átélt.
- Na, akkor, ne vesztegessük az időnket, pakoljunk, aztán indulás Hektorhoz - mondta Demetria, majd elkezdték lebontani a tábort. Mikor készen voltak, mindegyikőjük fogta a saját cuccát, és útra keltek.
 
Hosszú út állt még előttük, és az idejük egyre csak fogyott. Hágókon és völgyeken vezetett át az út. Dacolva az elemek erejével haladtak előre. Nem kis fáradtságukba telt, mire átkeltek az egyik folyón, mivel épp áradás volt, és kilépett a medréből. De legfőképpen mindketten tudták, hogy ez az út önmagában veszélyeket is rejt. Zénót már nemegyszer próbálták ellenségei eltenni láb alól, és ez alól Demetria sem volt kivétel. Igaz, az eddigi támadók csak fegyveres bérgyilkosok voltak, akikkel a lány könnyen elbánt, de tudták, hogy jönnek majd ennél is rosszabbak, csak az volt a kérdés, hogy mikor?
 
Hálát adva mindennek, a harmadik napnyugtára elérték a falu határát. Csendes kis domb alatt fekvő hely volt, amelyről látszódott, hogy teljes mértékig harmóniában vannak a falu lakói a természettel, és tisztelik az anyaföldet. Demetria megállt, és mély levegőt vett. Belélegezte a falu virágainak illatát. Érezte, ahogy a régmúlt emlékei felébrednek benne.
- Megjöttünk! - mondta, és Zénóra nevetett. A fiú nem látta még ilyen fel szabadultan mosolyogni a lányt. - Végre! Megérte megtenni ezt a hosszú utat. Már csak Hektort kell megkeresni. Már ha épp a faluban van, és nem az erdőben.
- Miért lenne épp az erdőben ezidőtájt? - kérdezte Zénó csodálkozva.
- Gyógynövényeket keres, hogy kenőcsöt készítsen a sebek fertőtlenítésére - válaszolt mindennapi közönnyel Demetria.
De Zénó már régen nem rá figyelt. Teljesen lekötötte a táj, egyszerűen gyönyörű volt a környék. A fák épp teljes pompáikban virágoztak. Sok szebbnél szebb állatot látott, varázslatos volt, mint egy mesebeli világ. Hirtelen arra tért magához, hogy Demetria már nincs mellette. Körbenézett a lányt kutatva, és egyszer csak meglátta az erdő közepén, egy tisztáson, ahol egy hosszú, őszhajú emberrel beszélgetett. Mikor a lány észrevette, integetni kezdett neki, majd az ismeretlen férfi is felé fordult, és lágyan, sőt nosztalgikusan elmosolyodott. Zénó ezt nem tudta mire vélni, hisz még soha nem látta ezt az embert, és mégis az úgy tekintett rá, mint egy rég nem látott barátra. Bizonytalanul, de elindult a páros felé. Mikor odaért, jobban megnézte magának a férfit. Hosszú, ősz haját, ami a háta közepéig ért, lófarokba fogta. Arcán csak egy-két ránc volt látható, de ezzel ellentétben fiatalos kinézete meghazudtolta korát. Szeme az erdő mély zöldjét idézte, és a hosszú évek alatt összegyűjtött bölcsességtől csillogtak. Ajka és orra keskeny volt. Hosszú vászonruhát viselt, amit a derekánál egy barna, fonott bőrövvel kötött meg. Karjában egy gyógyfüvekkel megrakott kosarat tartott. Egyszer csak valami megcsillant a férfi ujján. Egy gyűrű volt az, amin ugyanaz a címer volt, mint anyja levelén. Így ezek után Zénó felismerte a férfiben az anyja levelében is említett Hektort.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép


Utolsó kép


Elérhetőség

Neji-chan, Midori Aida

midoriaida@freemail.hu

ballaviki96@freemail.hu

Chat :D


Szavazás :)


Hírlevél



Archívum

Naptár
<< Április / 2021 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 195264
30 nap: 1910
24 óra: 67